Mikor odaérkeztünk az ajtóhoz, immár ahhoz az ajtóhoz, mindketten megfogtuk a kilincset. Egy pillanat alatt történt aztán, hogy nem éreztem a sóhaját a túloldalon…
Hallottam lépteit, ahogyan távolodik tőle, ahogyan azt suttogja magában “Sajnálom s bocsáss meg nekem..”
Megdermedtem és csak támasztottam a fejemmel azt, nem mertem elengedni a kilincset, féltem…. Eltűnik vele a kapu is.
Szépen lassan az idő kínzó lassúságával, elmertem engedi, s hátra léptem egyet, majd még egyet.. nőttön nőtt a távolság..
Még mindig ott van s látom ennek oltárát, de ha belépne rajta mégis, már túl messze vagyok onnan, minden felém tett mozdulatának számával, arányosan alkotnám magam is a számokat, hátra felé haladván, vele egy ütemben, míg vagy ő vagy én, hátat nem fordítanánk…
Várakozásom csupán az idő, őt várom telni, reá várok, hogy megfogja a kezem és elindulhassunk egy másik úton vele. Hogy ne engedje már, hogy itt ácsorogjak, egyedül, magányosan, összetörten, megalázottan, bánattal eltelve, apróra tört szívemmel..
Legyen végre nappal, adja vissza fényét s érjen véget az éjszaka sötétje, kaphassam vissza a derűt, simogatását a levegőnek, hitet valami újnak.
Tekeredni látszik lánca, minek végén kattan a lakat, hamarosan megjő az idő….S azt mondja: “Körbe ért, bezártam neked, hogy ne tudjon kinyílni megint, nem kell félned többé, hogy átjöhet, nem engedem, hogy még egyszer ezt tegye veled…Végleg bezárult! Segítek neked kiszínezni újra az életed, ne aggódj most csak haloványak a színek, de én adok egy új ecsetet..”
Addig a kertjében sétálok, olykor padon ülve, akár egy kislány várakozom, itt lesz az idő s szívemben újra élhetek reménnyel, hogy lesz bátorságom megen egy ajtóhoz odalépni, majd…. Enyém lehet, mit “Szerelemnek” hívnak!
Mire felnézek ennek ajtaja nem lesz…” fáradt, öreg és rozoga!”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: