Nekem az kell, ami lángol,
Mindez, mi ezer fokon ég,
Minek lángja kigyúl bennem bárhol.
Vágyamat perzseli,
Szívemet érinti.
Lelket simogat,
Gondolatokat altat.
Mi után epekedhetem,
Szerethetem,
Lehet nekem,
Akarhatom,
Szabadon bocsájthatom,
Engedhetem távol,
S lelke mégis velem tart, legyek akárhol…
Tüze felperzsel,
Szinte emészt el,
Mégis nézem, ahogyan lángol,
Érzem, ahogyan éget, fáj, szívemen táncol.
Martaléka leszek tudom,
Megéri elégnem s nem hallom,
A hangot, mely azt mondja,
Lépj hátra, ne tedd, “elevenen elégsz”
A szót, csak ontja…
Ám többet nem mond szónál,
Csupán kellemetlenségnek tűnő, az ajtónál!
Kirakatba teszem, hangszórót adok a kezébe,
De nem hallgathatom meg, nem tehetek a kedvére,
Nem tehetem meg, hogy még életébe,
Kioltom fényességét, előre.
Nem tehetem,
Akarom,
Magjait elvethetem,
Tudom,
Elemészt majd, s most elvesztem.
Elvesztem benne..
Megérintett engem, elcsalt, mert hagytam
Ha csak ez a percem lenne..
Hamuvá lennék véle, hisz én is ezt akartam!