Sok idő volt mire rájöttem, hogy mindig “más festett nekem szivárványt”.
Ki, milyen színeket adott hozzá, kinek milyen erősen fogott az ecsete, ki milyennek szeretett volna látni, mikor még “tündököltem számára, szívének egén”?!
Mindegy is igazán, milyen is lett e mű, melyhez adtam a vásznamat, mikor ezek az emberek nem tartoztak már hozzám, elvitték magukkal, még akkor is, ha számomra készítették azt.
Minden egyes újabb kapcsolattal, kaptam “egy újabb szivárványt”, egy újabb tovatűnő alkotást.
Emlékszem mindig, magam tartottam a palettát és gyermeki kíváncsisággal figyeltem, vajon melyik lesz az a szín, aztán a következő és a következő, hogyan is fog festeni??!
Akkor tudjuk meg milyen egyszerit alkottunk, mikor elkészül s döntjük el, tetszenek e ezek a színek valóban, később is ugyanolyan tündökletes marad e vagy, vagy úgy érezzük ezek nem a mi színeink?! S visszük inkább tova, s szépen lassan a lélek tisztulásával, az idő végleg elmossa. S mintha ránk köszönte a sötét éjszaka!
Ám de színezhetünk magunknak egy saját szivárványt, mit senki nem vihet vagy vehet el, ha valóban a azokat a színeket használjuk, melyben örökkön örökké visszatükröződnek, majd lelkünk s szívünk kincsei, a ragyogó elménk adománya, avagy MI MAGUNK!
Miért ne lehetnék ÉN A SZIVÁRVÁNY ÖSSZES SZÍNÉNEK alanya, alapja, megtestesítője, élvezője, maga a szivárvány?!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: