Sokat olvastam erről az “eszményinek” mondott, írt szerelemről. Sokak, sokféleképpen megfogalmazták. Kik csupán jegyzetbe szedték, kik megélték, kik ábrándoznak erről, “Hátha, egyszer?!” s ugye az összes cikkben felmerülő kérdés szemléltetése, mi szerint is “Megtalálom e valaha a másik felem, a lelkem?!” Jó dolognak vélem elsősorban azt, hogy ahány ember él e földön annyi nézetet vallunk, így mindig segítjük egymást abban, hogy egy dolgot egynél több látószögből ítélhessünk meg, avagy pont, hogy ne ítélkezzünk feleslegesen, reményvesztetten, azonnal, felelőtlenül…
Ennek ellenére az a meglátásom, hogy sokan, azért kapaszkodnak ezekbe a cikkekbe, mert hiányérzettel élnek (tisztelet a kivételeknek és e szerelemet megélteknek) és azt gondolják nekik is van valaki, aki majd meghozza a boldogságát, hogy mégis létezik az igazi vagy az igaz!?
Meglátásom szerint nem kellene ezekről olvasnia az embereknek, mert a lelki békétlenséget mind inkább elősegíti, pont ezek miatt az információ halmazok miatt, nem a természetes intuíciókkal és ösztönökkel élik meg az emberek a mindennapjaikat, hanem mindig csak kapaszkodnak valamibe s kiragadnak valamit, valahonnan…
Nem kellene mást tenni, csak leülni saját magukkal, lelkükben tisztázni a jelen körülményeiket és érzéseiket, hiányérzetüket, vagy vágyaikat.. Mindössze önismeretet gyakorolni, önbecsülést javítani, meg kellene próbálniuk felépíteni a valódi önmaguk, felismerni miért olyan keserűek, miért is olyan elveszettek, miért érzik boldogtalannak, elhagyottnak, magányosnak magukat?!… Hiszen sosem vagyunk egyedül!
Csak meg kellene kérdezni maguktól: Ki is vagyok, Hova tartok, Miért teszem ezt magammal?!
Jobb, mint azonosulni egy írással, mely szemléltet egy lenyűgöző szerelmet, mely az egekig emel és a mélybe taszít, mondják az írók….
Másrészről a szerelmet kutatni, mely valóban sokféle “Jelmezt ölt”, felesleges, mert az úgy is akkor köszönt “az ablakon át,s jő, mint a tavaszból útra kélő ébredés, a nyár melegséget adó sugarai, az ősz első színpompás levele, akár a tél szemet gyönyörködtető művészete”, amikor arra készen állunk és akkor vagyunk készek beengedni a szívünkbe, érezni az egész lényünkkel, mikor meggyógyultunk a lelkünkben, gondolatainkban, s megtanultul szeretni önmagunkat, hogy méltó társra lelhessünk, ne csupán olyanra, mely a jelen rossz állapotunk tükre, melytől csak mélyebbre süllyedünk, melytől úgy érezzük, egy eső felhő alatt kullogunk…
Akár létezik e szerelem, akár csupán megtestesít valamit, mely “menny és pokol”, akár nem, az életet élni kell, mert MINDEN PERCE AJÁNDÉK!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: