Vízjel
Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy az arcomat süsse a nap. Közben elmosolyodtam. Inkább belül, mint kívül. Mert egyszerre megértettem mindent. Megértettem, hogy eljött az ideje. Eljött az ideje, hogy levessem az önsajnálatot, a „szerencsétlen szerelmesek szindrómát”, a gonosz énemet, amelyik mindig másokat hibáztatott boldogtalanságomért. Pedig bennem volt: nem akartam boldog lenni – miközben az akartam, persze, de mindent egyszerre nem lehet. Nem az volt fontos, hogy ki van mellettem, hanem az akarás, hogy törődjön velem. A görcs, hogy nem akartam egyedül lenni, kifordított magából, miközben egyedül akartam lenni. Befogadni a világot, menni, tombolni, ordítani, nevetni. És nem vettem észre, hogy szerettek. Nem hittem el, hogy szerettek, pedig mindegyik akart engem, én nem akartam őket. És most, a szépséges emlékeim azt mondják: szeretve és törődve voltál, te nem akartad látni ezt. Te nem hódoltál be, nem ültél le, nem nyugodtál le mellettük: mert rohannod kellett tovább, újabb szíveket bezsákolni, újabb törődést kicsikarni – egy másikból. Érthetetlen paradoxon ez, talán csak én értem.
Pedig megvolt a tengerben ölelés, a római vakáció mikor a vállamon hagyta a kezét először, a párizsi éjszaka, ahol az ír kocsma volt a legjobb hely (természetesen). A közös élet, még ha nem is bútoroztunk össze, napi 24 órát voltunk együtt, és imádtuk egymást.
Megvolt a színpadon játszó ember szerelme, aki nélkülem lebénult, és úgy lángolt mellettem, hogy nem vettem észre, hogy nem kapta vissza tőlem ugyanezt. Pedig nekem táncolt, ha táncolt, nekem sírt az ablakom alatt.
Megvolt a fiatal fiú mohó szerelme is, aki feleséget akart belőlem csinálni, és én nem mentem, mert hiszek a házasságban. Ma is, mélyen hiszek.
Megvolt a házas ember szerelme, aki elhagyta volna értem fiatal feleségét, de az gyermeket várt, így nem hagyhattam, hogy megtörténjen.
Megvolt a testemet imádó férfi, aki a hangom után jött minden éjjel és csak szeretni akart. Semmi mást.
Megvolt a művész ember évekig, aki mindig visszajött, ha akartam, pedig csak a zsenijét kellett benne szeretni, és azt, ahogy látott engem. Nem őt szerettem, most már tudom bárhogy is fáj, bosszút állt rajtunk a szerelem, előbb öltük meg, mint kellett volna. Minden fájdalmam múzsája lett – nem lehetek elég hálás ezért.
Megvolt a veszekedés után elrohanás, amikor egyszerre fordultunk vissza az utcán, rohantunk egymás felé és én belevesztem a karjába, és egyszerre mondtuk azt is: szeretlek, és nem tudok nélküled egy percig sem élni.
Megvolt a fiú, aki egy évre Mexikóba menekült felejteni, aztán visszajött értem, és én nem mentem vele, mert nem szerettem igazán. Pedig évekig várt rám még utána is.
Megvoltak mind-mind az árnyékok ahol a boldogságot hajszoltam, mert azt hittem egy ölelésben egy kósza szeretkezésben megtalálom. Pedig nem.
Hideg reggelek, amikor a meleg testét éreztem, amikor a kezem fogta, amikor nézett rám, amikor a baleset volt és a testével védett meg, amikor egy ideig mind azt hittük egymáshoz tartozunk. Pedig nem tartoztunk. Csak egy ideig.
Nem ők voltak. Én voltam. Én nem hagytam, hogy szeressenek igazán. Nem tudtam engedni, beengedni, kiengedni. A csillapíthatatlan énem tombolt és azt harsogta: nem vagy elég jó.
Miközben csak éppen azt nem tudtam adni, ami valóban vagyok: magamat. Nem az önmarcangoló, tomboló, kétségbeesett lányt, aki félrenéz, valahányszor a szemébe néznek, hanem a tiszta és puha nőt, aki igazából vagyok. Mert anya vagyok gyermek nélkül, feleség vagyok férj nélkül.
Semmit nem bánok, és semmit nem sajnálok, mert tudom, hogy így kellett történjen. Csodálatos férfiak voltatok mindannyian. Köszönöm, hogy elhagytatok, és köszönöm, hogy elengedtetek. Mert tőletek tanultam, a megbocsájtást, az igazi feloldozást, hogy az életet élni kell, az embereket nem szabad elfelejteni, csak éppen okosan kell megélni a szépet is.
Most nincs bennem keserűség. Életemben először nincs. Olyan furcsa érzés, hogy nincs mire, kire ráfognom a boldogtalanságomat. Nincs több kifogás, hiszen most történik, az igazi tisztulás.
Megölelem magam, és azt mondom: ne haragudj kicsi lány. Ne haragudj, hogy nem szerettelek. Soha többé nem teszem.
Hidasi Judit, Budapest, 2007. március
(Kiadatlan novella)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: